Szomorúság tölt el, amikor egy terápiás csoportban ülők közül sokan úgy nyilatkoznak:

"Nekik nem is volt olyan rossz gyerekkoruk." "Amikor a többieket hallgatja, arra gondol, ilyen borzalmak velük nem történtek." Az egyik drámacsoport vezetője, amibe jártam, egyszer erre azt mondta: "Mi sosem találkoztunk volna, ha ez így lenne."

Aztán ahogy telik az idő, kivétel nélkül kiderül, hogy igenis vérlázító, megbotránkoztató vagy egyszerűen csak kegyetlen, szívtelen módon bántak velük a szüleik, vagy valaki a környezetükben, aki közel állt hozzájuk kisgyerek korukban. Volt akit szavakkal bántottak, gúnyolódtak rajtuk, például a külsejükön. Volt akit fizikálisan is bántottak. Vannak bántalmazás formák, amiket nehéz észrevenni. Egy szexuális erőszakról elég egyértelmű a kívülálló számára, hogy erőszak, bántalmazás történik. (Bár az elszenvedő áldozat itt is sokszor vak marad erre, főleg, ha gyerekkorában történt vele.) Ehhez képest egy lelki terror vagy gúnyolódás által történt bántalmazás sokkal jobban rejtve tud maradni.

Nekem ez a vakság összecseng azzal, amit John Bradshaw megállapít a könyveiben (John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz). Az, hogy felnőttként sem látjuk a velünk történt bántalmazásokat, azt mutatja, hogy még korán elvették tőlünk annak a lehetőségét, hogy a bántalmazónkkal szemben érzett érzelmeinket kifejezzük, megoszthassuk, elmondhassuk, szóvá tehessük és megélhessük. Ha pedig elvették tőlünk az érzelmeinket, tulajdonképpen saját valónkat vették el tőlünk. Ez a lehetőség tehát elveszett.

Az egyik legrosszabb dolog, ami egy áldozattal történhet, hogy elveszti a lehetőségét annak, hogy az érzéseit elmondhassa és megélhesse. Teljesen egyedül marad az érzéseivel és elhárító mechanizmusokkal, játszmákkal próbálja elfojtani, hasítani, projektálni stb., játszmákon keresztül megszabadulni tőlük.

Ez azt jelenti, hogy ugyan elvesztette a lehetőségét, hogy szavakkal kommunikálja az érzéseit, de a teste, a lelke minden más csatornán keresztül az élete szinte minden pillanatában kommunikálja ezt az érzést.

Mi ezzel a baj? Az, hogy a saját élete élése helyett, ez az ember felnőve ennek a traumának a kommunikálásával tölti az idejét, pedig ugyanebben az időben élhetné akár a saját életét is.

És mi által kommunikálja a bántalmazást? A testtartása, a beszédhangja, a non-verbális kommunikáció egyéb formáin keresztül. Rosszabb esetben betegségekkel. Az evéshez való viszonyával. Túlevéssel vagy az evés megtagadásával. Bűncselekmények elkövetésével. És még sok egyéb módon.

Számos példa van erre. Több tanulmány is született abban a témakörben, ami bűnözők előéletét vizsgálta. Ahol az elmebetegség nem igazolódott be, kivétel nélkül kiderült, hogy olyan emberek követték el a bűncselekményeket, akiknek hányadtatott gyerekkor jutott. A Le Monde 2003. júnuis 8-i számában jelent meg egy hosszabb írás Patrice Alégre nevű tettes gyerekkoráról, ami alapján Alice Miller A test kiáltása című művében még azt is megkockázatatja, hogy a bűncselekmény, ami már a szemünk elé kerül, nem az első bántalmazás, hanem egy hosszú folyamat utolsó történése lehet. Illetve több kutatás is szól prostituáltak előéltéről is, melyek azt állapítják meg, hogy a prostituáltak döntő többségével szexuális visszaélések történtek gyerekkorukban.

Ezek a tettek, mind olyan tünetek, amik iránytűk is lehetnének a kezünkben. Minél többet tudok a témáról, annál egyértelműbb. Vannak tettek, melyek és a korábban elszenvedett bántalmazás között, teljesen világos  determinisztikus kapcsolat van. Mégsem akarja ezeket senki sem látni?

A gyerekekkel szembeni bántalmazás magától értetődővé vált mára. A pszichoterápiában saját szüleiket és gyerekkorukat védők (de hiszen engem szerettek, mégiscsak felneveltek, lehetett volna sokkal rosszabb is, mégiscsak ember lett belőlem...) tükröt tartanak a társadalmunknak.

Az, hogy a saját magunk ellen irányult bántalmazást nem vehetjük észre, azt is jelenti, hogy ugyanezt a cselevést mások által elkövetve sem fogjuk bántalmazásnak tekinteni. Ugyanis, ha, amikor anyám .. ezt és ezt ...csinálta velem, és az nem volt bántalmazás, akkor, amikor Jolán néni .. ugyanezt és ezt ... csinálja a kisfiával / kislányával éppen most, akkor az sem bántalmazás. Ahhoz, hogy meglássuk, Jolán néni bántalmazza a kisgyerekét, azzal is szembe kellene néznünk, hogy ami velünk történt is bántalmazás volt. Velünk is ugyanezt tették ... a szüleink ... és az nem volt helyes. Azok a szüleink, akikről minden erőnkkel azt akarjuk hinni, hogy jók és sosem bántanak minket.

Azzal szembenézni, hogy a szüleink nem jók és bántottak minket, szar. De az első lépés ahhoz, hogy normális életünk lehessen.

Ennek belátása nem megy egyik napról a másikra. Hosszú folyamat, míg a gyerekkorban nem kimondható és nem megélhető érzéseket, ki tudjuk mondani és még hosszabb, míg meg is tudjuk élni. De mihelyt ezt megtettük, rengeteg energiánk szabadul fel. Az elfojtás ugyanis rengeteg energiát igényelt.

De miután képesek vagyunk belátni, hogy a szüleink bántottak minket, már megszűnik az alakoskodás. Megszűnik a szerepjátszás.  És az eddig lefoglalt energiáinkat, saját életünkre tudjuk fordítani. Ilyenkor aztán gyakran történnek hatalmas előrelépések a magánéletben és karrierben egyaránt. Vagy tűntek el addig gyógyíthatatlan, megmagyarázhatatlan betegségek. Sok ilyet láttam már a dráma csoportokban, amikben tag voltam.

Sokan tanítják, hogy legyél hű önmagadhoz. Számomra az őszinteség itt kezdődik. Senki nem értheti meg az én fájdalmamat annyira, mint saját magam. Ha másiknak nem is akarom elmondani, mekkora köcsögök a szüleim, saját magam előtt legalább ne hazudjak erről.

Érdemes mindenkinek átgondolni a gyerekkorát. És felkiáltani magunkban: Apám, te balfasz! Anyám, te hülye kurva! Ez az első lépés.