Minden szeretetben van egy alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat és a vágyaidat szereted benne? Írja Vekerdy Tamás a Jól szeretni című könyvében.

A fenti kérdés jól fogalmazza meg a nevelés két alapkérdését is, amik a szülők / nevelők két szélsőséges felfogását is mutatja. Ezek a skála két véglete és közte számtalan árnyaltabb és kevert eset található, de szemlételesebb a két véglet alapján megközelíteni a kérdést. Ez a két véglet pedig, ami meghatározza a nevelést, a szülők két motivációja:

• Legyél az, aki vagy, ehhez foglak hozzásegíteni, vagy
• Legyél az, akivé én akarlak tenni.

Míg az első hozzáállás szabadságot ad a gyerek számára, addig a második az elvárásokon keresztül rabságban tartja a gyereket, majd később az így felnevelkedett felnőttet is.

A fentiek alapján sok szakember azt fogalmazza meg, hogy elég jól akkor szeretünk valakit, ha szabadságot adunk a másiknak, amennyire tőlünk csak tellik azért, hogy saját maga lehessen és ezáltal a saját valódi lehetőségeihez és képességeihez juthasson el az életútján.

De van, aki még ennél is tovább megy. Gothe például még kiegészíti ezt az elképzelést. Ő azt írja, hogy ha csak aszerint nézünk valakire, hogy ő éppen akkor, abban az adott pillanatban milyen, akkor sem szeretjük elég jól. Ha elég jól szeretünk valakit, akkor aszerint is látjuk őt, hogy az adottságai és lehetőségei alapján kivé válhat.

A szerető szem ezek alapján képes arra, hogy adott gyerekbe "belelássa" a siker lehetőségét.

Számos példa mutatja, hogy az ilyen nevelők jelenléte a gyermekek életében mennyire előresegítik őket az életútjukon. Nagyon sok pszichológiai kutatás készült a témában, amik jelentős eredményeket elért emberek életrajzait kutatták. A megállapításuk pedig az lett, hogy mindegyikük életében volt legalább egy személy, aki bizalommal és várakozással tekintett rájuk.

Valószínűleg mindenki ismeri Edison történetét, aki világhírű feltaláló lett, amiben nagy szerepe volt anyjának, akitől a legnagyobb ajándékot kapta, amit csak kaphatott: bízott benne. Bízott benne annak ellenére, hogy fia iskolai tanítója így vélekedett : "Nála tehetségtelenebb gyereket még nem hordott hátán a föld. Nincs értelme a taníttatásának, úgysem ragad rá semmi".

De ugyanígy tehetségtelennek tartották Churchillt is, akinek az életében egyik tanára volt az a személy, aki meglátta, hogy ebben a kisfiúban van valami. Churchill pedig élete végéig levelezett vele, miközben a XX. század egyik legnagyobb államférfija lett.

Ma már mindezen tudás birtokában sokat tehetünk azért, hogy a következő generáció élete jobb lehessen. Különösen most, a COVID idején, nagyon fontos, hogy meglássuk nincs összefüggés iskolai eredmények és sikeres emberek között. Hogy sem magunkat, sem a gyereket nem érdemes szívatni hibás elvárások miatt. Hogy a Föld nem áll meg fülsüketítő fékezéssel egy-egy rossz jegy miatt. Hogy jó lesz az úgy is, ha éppen görbül. Hogy ahogy Vekerdy mondja, az életben való "bevállás", a sikeres élet és az iskolai teljesítmény között a legritkább esetben van csak kapcsolat.

Nyilván minden szülő szeretné, ha gyerekéről csak csupa jót hallana az óvódában / iskolában, nem lenne problémás gyerek, és büszkélkedhetne vele az ismerősei előtt is. A kérdés, hogy ez az elvárás valóban a gyerekünk érdekeit és későbbi sikeres életét célozza-e vagy saját magunk egóját szándékozik fényezni. Jó, ha ezeken a kérdéseken elgondolkodunk néha, amikor kikerülünk a hétköznapi taposómalomból. És gyermekünk elvárásunkon aluli teljesítménye esetén jusson eszünkbe például Simon Cowell, az X Faktor világhírű és kőgazdag producere, akinek még csak érettségije sincsen, mert 16 évesen kimaradt a középiskolából.